Jászter Zoltán - Az újságíró. Újságírás kezdőknek, haladóknak és szerelmeseknek Страница 2

Az első, de legfontosabb lépést megtette az álmai felé. Elhitte, hogy képes arra, amit szeretne csinálni az életében. Diákéveiben sokat sportolt, atlétikai versenyeken képviselte az egyetemet. Végigfutni, vagy éppen úszni és célba érni, erről szóltak a versenyek. Soha eszében sem volt feladni azt, amit szívesen csinált. Mielőtt lefutotta, vagy le úszta a távot, vizuálisan elképzelte néhány másodperc alatt az egész pályát és gondolatban végigcsinálta. Szerette ezt a gyakorlatot, mert meglátta benne a lehetőséget a győzelemre. A feladat első részeként végiggondolta a pályát, ezután csak megismételte, de sokkal nagyobb erőbedobással a valóságban. Teljesen ott volt a sportágban, és csak egy dolog létezett, a cél.

Minden nap foglalkozik valamennyit az újságírással. Ez lehet egy szakirodalom olvasgatása, vagy éppen írogatások, a lényeg, hogy kapcsolatba legyen a szakmával. Tapasztalatból tudja, hogy a gondolatok materializálódnak, mint a sportban átélhette azelőtt, hogyan válna valósággá az életünkben. Olyan kémiai reakciókat indítanak be az agyunkban, amitől képesek vagyunk a jelenben élni, minden figyelemelterelődés nélkül. Mivel egy pillanatban csak egy dologra tudunk, összpontosítottan oda figyelni, Levi ezért maximálisan megpróbálja, kihasználja az ebben rejlő lehetőségeket.

Késedelem nélkül önképzésbe kezdett. Úgy érvelt, hogy amit mások megvalósítottak az életükben, ahhoz neki is meg van a képessége, csak a felszínre kell segíteni. Először meg kell tanulnia, mások hogyan kezdtek bele, és mitől váltak olyan profivá a mesterségükben. Minden ebben rejlik. Nem múlt el úgy nap, hogy valami újat meg nem tanult volna az újságírásról. Mindent elolvasott a témában, amiről úgy gondolta, hogy segít tökéletesíteni a tudását ebben a tárgyban. A gondolataira is vigyázott. Csak arra akart odafigyelni, ami előbbre viszi majd a célja felé, és nem hátráltatja, vagy téríti más irányba az útról, amire rálépett miután legyőzte a félelmét az ismeretlen előtt. Nem magától az ismeretlentől félt, hiszen azt nem ismeri. Ő azzal a félelemmel küzdött, amelyet akkor érzünk, ha a már ismertből egy másik útra térünk.

Ahányszor csak ír, mindig a szavak erejére gondol. Arra, hogy a tetteket, gondolatok és szavak előzik meg. Így tehát nem csak a gondolat, a szó is testet ölt. «Vannak nyelvek, amelyeken a szó, dolgot is jelent. A folyamat tapintható. Amit rólunk gondolnak mások, azt szavakba foglalják, és minden, amit azután mondanak rólunk, az tulajdonképpen meghatározza a helyzetünket a társadalomban, az életben. És mint tudjuk, a legtöbben nem hajlamosak a mások jó oldalaira összpontosítani, ehelyett a hiányosságokat könnyebben meglátják, sőt vannak, akik keresik másokban, meg is találják és akkor a másokról kimondott szó már fegyverré válik a kezükben. Könnyű elkövetni ezt a nagy ostobaságot, ha nem vigyázunk.

«Ha valakiről hallunk a híradásban, hogy gyilkosságot követett el, akkor legtöbben azt mondjuk: «hogy tehetett ilyet?». Pedig sokan csak azért nem követnek el gaztettet, mert félnek az igazságszolgáltatástól, ami utoléri őket. Vagy nem? Olyan ez, mint annak a fiatalembernek a tette, aki fejbe lőtte magát, és nem halt meg. A golyó az agyát nem sértette meg, így életben maradt. Kockázatos lenne megismételni a tettét és úgy következtetni, hogy hátha nekünk is sikerül életben maradnunk, csak azért mert ő nem halt meg. Legtöbben félnek a büntetéstől, és nem azért nem ölnek, mert erkölcsösek.

Milyen gyakran kívánjuk mi emberek egymás halálát. Ha biztosak lennénk abban, hogy senki nem büntet meg majd érte, hanem még talán helyeslik is, akkor szörnyekké válnánk. Vagy pedig áldozattá.» Levi sokszor úgy aludt el olvasás, vagy írás közben, mint ezen az estén is.

3

Minden szerző szereti öntömjénezni magát. Dicsőségre, meg hírnévre is vágyik. A mi hősünk sem kivétel ez alól. Legkevesebb annyit szeretne, hogy mindenki elolvassa a jegyzeteit és a legnézettebb állami és kereskedelmi tv csatornákon beolvassák őket és persze a rádióban. Amikor forgalmi dugóba kényszerülnek, az emberek az autójukban csak ezt hallhassák.

Két hónappal az után, hogy megjelentek az első írásai, elhatározta, hogy segít munkát találni azoknak, akik nehezen találják meg azt, amit igazán szeretnének csinálni az életükben. Próbált anyagot összegyűjteni, majd publikált is a témában, de úgy érezte ennél többet is tehet. Legfőbb célja ugyanis az volt, hogy ne munkát, hanem az álmaikhoz visszavezető utat segítsen megtalálni másoknak. Akkor már volt egy kevés tapasztalata az írásban, bár még többnyire csak elméletben értette a hivatása lényegét, de végre egy igazi szerkesztőségben dolgozhatott. Rovatvezetést ajánlottak neki, mert ahogyan azt korábban feltételezte, minden újság vezetőségének érdeke, hogy új írásokkal frissítsék és így időről időre tovább lendítsék az újságjukat. Csak éppen erről, nem raknak ki hirdetést sehol. Miért? Talán azt a benyomást szeretnék kelteni az olvasókban, hogy náluk minden rendben van. De a valóság az sokkal nyomorúságosabb, és a szerkesztőségeknek minden nap meg kell küzdeniük a létfennmaradásukért.

A napilap hetente kétszer közölte le az írásait. A város tele volt témákkal. Ezt nem mindenki látta meg, főleg nem az ő kollégái, mert azok közül a legtöbben szenzációs dolgok után hajhásztak. A jobbnál jobb anyagok viszont ott hevertek a lábaik alatt, csak le kellett hajolniuk értük. Igen, le kellett hajolni értük, és erre csak egy kezdő, nem mások ízlése formálta fiatal újságíró képes. Mindenről, ami őt lelkesítette, arról írt. Hamarosan, pedig átvitte a gyakorlatba a tervét, hogy mások is élvezhessék végre az életüket, és mondjanak határozott nemet a haszontalan elfoglaltságoknak.

Levi nem vesztegette az idejét. Nem várta meg, míg megtanul mindent a szakmáról és az életről. Elhatározta hát, hogy nem lenne etikus ölbe tett kézzel nézni mások sikerét, míg a saját élete észrevétlenül elillan mellette. Nem akart örök fogyasztóvá válni, akinek mások adják el a termékeiket, bármiről legyen is szó. Ezért azonnal megrajzolta a térképet, amelyen bár nem kis akadályok gördülnek az utazó elé, de legalább visszavezeti a személyt önmagához, és ha az ember bátran az útra lép, végre nem mások, hanem a saját életét éli majd.

Hetente egy alkalommal egy pincehelyiségben előadást tartott fiatal pályakezdőknek. Néhány szék, egy ócska asztal és egy iskola tábla volt a berendezés. A helyiségben kitűnőnek csak a világítást lehetett nevezni. A fény pótolt minden más hiányosságot, ezért vidámnak látta ezt a helyet. Olcsó volt a terem bérlése és első alkalommal hatan jöttek el az előadásra. A szerkesztőségben nem tudott senki semmit a tervéről. Nem is volt erre szükség, úgyis csak gúnnyal és hitetlenkedve néznének a dologra, ez pedig negatív hatással lenne rá. Talán le is törné, és elkedvetlenítené attól, hogy véghezvigye a tervét. Levi nemcsak ebben a dologban volt óvatos, más foglalatosságait sem mondta el másoknak, addig, amíg meg nem valósította azokat. Az első előadás témáját három másik újságban hirdette meg. Ott tanfolyamnak nevezte. Fiatalokat célzott meg a hirdetéssel, akiknek nem csak tetszik az írás, hanem, akik komolyan szeretnének újságírással foglalkozni.

Levi természetből érzett rá az újságírás egyik alapvető lényegére, éspedig arra, hogy: A TÉMA LEGYEN EREDETI. Ez volta az első előadás fő gondolat menete. Amikor néhány szót váltott a jelenlévőkkel, odament az asztalhoz, üdvözölte őket, helyet kínált mindenkinek, majd jött a bemutatkozás. Akik eljöttek az a hat ember, különböző korúak voltak. Az egyikük a második sorban, jobb oldalon, egy gimnazista srác. A többiekhez képest ő a legfiatalabb. Felemelte a karját, és kérdést tett fel.

– Igaz, hogy az első előadás ingyenes? Semmi nem változott, minden maradt, úgy ahogy az a hirdetésben le volt írva?

– Igen. – Szólt vissza Levi, majd a srácra nézve folytatta. – Sőt, gimnazistáknak a második és a harmadik is ingyen lesz.

A teremben nevetés tört ki. Ettől a fiú arca felvidult. Olyan kényelmesen bele süppedt a székébe, amely az egyetlen bőrhuzatos forgószék a teremben, mintha mindig itt akarna maradni. Levi mosolygott és arra gondolt, hogy legközelebb egy egész gimnáziumot, kell majd befogadnia a pincehelyiségnek.

A jelenlévők között volt olyan is, aki a művészeti főiskola elvégzése után most négy évvel később, szupermarketben, áru kirakóként dolgozik, és már nagyon szeretne váltani valami jobbra az életében. Egy lány elhozta a barátját, akit láthatóan az egész nem érdekelt, és csak azért jött, mert amúgy nem tudott volna mit kezdeni magával otthon. Állandóan együtt vannak. Eljött még egy anyuka a kisfiával. Így együtt egy egész bájos kis társaság jött össze. Hogy hányan lesznek majd közülük újságírók? A történet nem erről szól. Levi belekezdett az előadásba.

– Minden újságíró igyekszik eredetivé és érdekessé tenni az írását. Sokaknál idővel a lelkesedés lelanyhul és amint az olvasók ezt megérzik, eltávolodnak a szerzőtől, akármilyen nagy nevet viseljen is.

Levi diákéveiben nagyon megkedvelte Voltaire-t. Talán azért is, mert bátran leleplezte azokat, akik évszázadokon át erőszakkal, önkényesen uralkodtak az emberi elmén, akik minden kérdésre, kételkedésre, józan ellenérvekre a Bastille-t használták nevelési eszközül. Voltaire soha nem hátrált meg a gáncsoskodó és önmutogató egyénektől. Levi mindig könnyen és lelkesedéssel beszélt róla, ahogyan ez alkalommal is. Voltaire mindig tanít, és Levi szívesen beleszőtte szavait a mondanivalójába. A szavaiból kitűnt, hogy csodálja azt az embert. Az életét, na és az elszántságát abban, ahogyan küzdött az elveiért, nem kímélve fáradságot, szükséget, ha az ügy azt megkívánta, vagy a gyakori utazásokat, amit a Nagy Ember nem fényűzésből, hanem sokszor elkötelezettségből, vagy kényszerből tett meg.

A fiatalember szerette megosztani másokkal azt, amit maga is megszeretett, és amiről úgy érezte, hogy másoknak is hallaniuk kell. Kedvenc történetei közé tartozott az, amikor egyszer Voltaire ebéden vett részt és ékesszólásával lenyűgözte a hallgatóit. Egy Rohan nevű lovag, aki szintén részt vett az ebéden, hangosan megkérdezte «Ki az a fiatalember, aki olyan hangosan beszél?». A válasz nem váratott magára sokat. Voltaire tisztában volt a saját tudásával, értékrendjével. Neki nem volt jogcíme, rangja, de éles elméjével többre vitte, mint bárki más a Francia birodalomban. «Nagyuram – felelte gyorsan Voltaire —, olyan ember, aki nem visel nagy nevet, de tiszteletet szerez a nevének.» Egy lovagnak nem válaszolhatott így senki. Ezt bűnnek számították be. Az a «tiszteletreméltó» úri ember összeszedett valami csőcseléket és megverette azt, aki a tudásával szerzett nevet magának. Állítólagos szemtanúk szerint a fejét nem bántották, mert ahogyan azt később elmesélték, biztosak voltak benne, hogy ebből a fejből még valami jó dolog jöhet ki.

– Hölgyeim és uraim. Ma sincs ez másképp. A nevüket ma is sokan vagy öröklik, vagy ismerősök jótállása által szerzik meg. És akárcsak Voltaire idejében, éppen az ilyen «úri emberek» nem nézik jó szemmel azokat, akik hisznek az álmaikban. Ugyan ki ne tudná azt, milyen nehezen fogadják be azokat, akik újak valamilyen szakmában. Azt mondják, hogy Voltaire irigyelte az állatokat, amiért azok nem tudják, mit beszélnek róluk mások. A mi korunkban is pontosan erre van szüksége mindenkinek, aki el akarja érni a célját. Fogadjanak meg tőlem egy baráti tanácsot. Ne reagáljanak érzékenyen arra, amit mások mondanak magukról.

Az újságírónak mindig valami újat kell közölnie. Érdekeset, váratlant, meglepőt. Az eredeti anyagért meg kell dolgozni. De ne aggódjanak túlságosan, idővel belejön az ember és bár egyre több az ismeret és még több az információ áradat, az élet gyorsan változó körülményeinek köszönhetően, éppen ezért állandóan van mit hírül adni az újságoknak.

Eszembe jutott egy bölcs mondás, amit egy argentin öregúrtól, régi ismerősömtől hallottam. Valahogy így hangzik: «ha az, amiről írsz, téged nem hoz tűzbe, akkor azonnal írd át, vagy inkább dobd a tűzbe». Az írásnak, a lelkesedés a kulcsa. Ha tehát azt akarjuk, hogy eredeti legyen a cikk, amit a főszerkesztő asztalára leteszünk, ahhoz időre és sok erőfeszítésre van szükségünk.

Az előadó egy történetre hívta fel a hallgatók figyelmét. Egy kezdő újságíróról beszélt nekik, aki elhatározta gyalog fog munkába járni, nem pedig autóbusszal. Hogy ez egészséges? Naná hogy az. Csakhogy a történetben szereplő fiatalember ebben még több lehetőséget látott. Témákat, amelyekről majd írhat. Néhány utcán, amelyen áthaladt javításokat végeztek. Az elviselhetetlen zaj és a felfordulás hetekig pokollá változtatta az ott lakók mindennapjait. Neki, mint újságírónak, csak némi részvétnyilvánítást kellett sugallnia az ott élők iránt a cikkben, és máris elnyerte az olvasók szimpátiáját. Ahogy járta az utcákat, látta, hogy új boltok nyíltak meg, másokat meg végleg bezártak. Az utcák meg amúgy is tele vannak kutyaürülékekkel. Tehát lépten-nyomon van miről írni.

Reggelente az aluljárókban hontalanok fogyasztották a kávéjukat, és a falfirkák, meg a graffitik, amelyeket odalent látott, talán hetente változtak, vagy gyarapodtak. Máskor más útvonalat választott. Nem félt más utcákon járni, a hosszabb távoktól nem riadt vissza, még akkor, sem ha munkába menet nem éppen azok látszottak logikus választásnak. Ehhez néha csak korábban kellett felkelnie.

Legtöbbünkkel az a baj, hogy félünk az ismeretlentől. – folytatta Levi. Szeretjük a megszokott dogokat. «Már úgy hozzászoktam, HA NEM EZT CSINÁLNÁM, belehalnék» – ehhez hasonló hazugságokat mondogatunk másoknak, akár még a hitvesi ágyon is. Ami a legfájóbb sokszor magunknak is szívesen hazudunk, csakhogy ne kelljen ott hagyni a kényelmünket. Milyen szívesen bólogatnak mások, amikor hallják tőlünk, hogy életünk végéig semmi érdemesre méltót, amitől igazán boldogok lehetnénk, nem csinálunk. Most már nyugodtak lehetnek a «barátaink». Bután bedőlünk azoknak, akik mindig áldatlan helyzetben szeretnének látni minket.

A legtöbben közülünk jól kezdenek az életük elején, amikor a bátorság a vakmerőség legyőzi a sikertelenségtől való félelmet. Ehhez az érzéshez kell visszatalálnunk! Ezt az erőt kell felkutatni önmagunkban, és azután, engedni kell, hogy vezessen minket.

A kíváncsiság elengedhetetlen tulajdonság, ha az újságírást választottad. És a «miért?», igen a «miért?» a jó kérdés ebben a szakmában. Ha beszélgetünk valakivel, mondjuk egy barátunkkal, egy idegennel, vagy bárki mással, de csináljunk bármit is, például, meglátunk az utcán valamit. Legyen mindig ott az a kérdés, hogy: miért?