Jászter Zoltán - Az újságíró. Újságírás kezdőknek, haladóknak és szerelmeseknek Страница 3

A kíváncsiság elengedhetetlen tulajdonság, ha az újságírást választottad. És a «miért?», igen a «miért?» a jó kérdés ebben a szakmában. Ha beszélgetünk valakivel, mondjuk egy barátunkkal, egy idegennel, vagy bárki mással, de csináljunk bármit is, például, meglátunk az utcán valamit. Legyen mindig ott az a kérdés, hogy: miért?

Amit tanulsz az újságírásról, azonnal alkalmazd. Az előbb felhozott példát folytatva a pályakezdő fiatal nem dőlt hátra elégedetten, és nem elégedett meg az ismerettel, az elméleti résszel. Ő azonnal kipróbálta a javaslatokat.

Az egyik reggelen munkába menet egy vörösre festett épületet látott és az járt a fejében, hogy: «Miért pont vörös színű?». Körbenézett és próbálta kideríteni az összefüggéseket. Ebben az utcában, de a környéken sehol sem talált hasonló épületet, mármint ami a stílusát, és a színét illeti. Bár már rendelkezett építészmérnöki diplomával, sokszor nem volt könnyű megtalálni a választ hasonló témában a miértre.

A következő napokban megpróbálta kideríteni először a ház tulajdonosának a nevét, és ha lehet a munkahelyét is. Miután ez sikerült elment addig a dologban, hogy megtudta ki adta az építkezési engedélyt erre a belvárosi építkezésre. Egy ilyen kerületben, mint ez, inkább rekonstrukciós munkálatokat végeznek, mintsem újabb házakat építenének. Talán a történelem iránti tiszteletből tesznek így, vagy az is lehet, hogy az ott élők érzéseit veszik figyelembe?

Bizony nagy port kavart, amikor címoldalon lehozták, hogy, olvasom: «… a polgármester veje az, aki építtette a „vörös házat“, és eredetileg azt tervezte, hogy feleségével ott alapítanak majd családot. Közben megváltoztak a tervek. Pontosabban akkor, amikor a városi tanács úgy döntött, hogy az egyik parkban elad néhány hektár területnyi földet, és a bevételből feltölti valamennyire a város költségvetését. Az ötletért cserében a polgármester vejének, aki mint városi képviselő indítványozta ezt a bevételi lehetőséget, néhány tehetős üzletember „jutalomdíjat ítélt meg“ a fantasztikus lehetőségért. Ezért a jó ötletért, amit a városatyák két tartózkodó képviselő jelenlétében megszavaztak, hangsúlyozom a városunk érdekében, pontosan kitelt egy másik ház építkezési ára, csak most már nem a belvárosban, ahol minden nap valamit javítanak, és a szegénység miatt egyre nehezebb rendbe tartani az utcákat, hanem egy sokkal kellemesebb parkszerű környezetben. És találják ki, kik a szomszédok az új környéken?» Ezzel nem ért véget a történet. A szerző odaírta a cikk végére: «Folyt. köv.»

Levi a jelenlévők arcát kémlelte. Mindenki figyelt, még az a srác is, aki csak úgy unalmából kísérte el a barátnőjét. Csak a kis srác aludt már az anyuka mellett, aki viszont végig szorgalmasan jegyzetelt. Azt is látta, hogy senkinek sejtelme sincs arról, hogy végig önmagáról, első újságírói élményeiről beszélt. Egyre az járt a fejében, hogy ez most valóság, vagy képzelődik. Mi az? Ezek nem olvasnak újságot? Vagy éppen azt a bizonyos napilapot nem veszik meg, ahol ő dolgozik. Öt különböző hátterű hallgató, és senki arcmimikáján nem látja azt, hogy ismerték volna ezt a leleplező, neki annyira fontos címoldalon leközölt tényt. Ráadásul a választási kampány időszakában hozta le az újság, és a polgármester kénytelen volt visszalépni. Levi szétnézett a teremben.

– Ha megfigyelték, és látom, jól figyelnek, mindez azzal kezdődött, hogy az emberünket furdalta a kíváncsiság, hogy az a ház, miért ott áll, ahol egyáltalán nem illik bele a környezetbe. És miért pont vörös.

Amikor a kíváncsiságról beszélünk, az újságírónak persze tudni kell a mértéket, hiszen itt is vannak szabályok, amit mi újságírói etikának hívunk, és nem lenne szabad felelőtlenül átlépni az erkölcsi határokat. Sajnos ez egyre kevesebbeket érdekel, pedig segítene megőrizni a hitelét és az eleganciáját, ennek az izgalmas mesterségnek.

– Köszönöm a figyelmüket. Ennyi volt mára.

Mindenki oda ment hozzá, hogy elköszönjön tőle. A kis srác nehezen ébredt. Az anyuka felvette az ölébe és máris elrohant vele.

4

A következő nap nagyobb részét Levi a szerkesztőségben töltötte. Nem tudta leplezni az érzéseit. A kollégái persze azzal cukkolták, hogy biztosan van valakije azért ennyire boldog. De, nem mindenki gondolta így. Egyikük egész nap figyelte, és délután hangosan megjegyezte, ha lány lenne a dologban, akkor a telefont le sem tenné, de egész nap még csak chatelni sem látta senkivel a neten. Akkor ismét valami szenzációs témát talált, kezdték egymás közt suttogni a többiek. Pedig ő csak a következő héten tartandó előadásának a vázlatára gondolt egész nap, és a tegnap esti sikeres kezdésre, amit ma, munka után fog megünnepelni.

Úgy tervezi, este színházba megy és az előadás után beül majd valahová egy italra. Mégiscsak megérdemli az ünneplést. A sikereket, ha még nem is nagyok, vagy szerintünk nem jelentősek, akkor is meg kell ünnepelni. A nagyobb sikerek mindenképp megjönnek, csak minden életerőnket az elérésükre kell összpontosítani.

Ma úgy érzi mindent képes elérni, amiről csak álmodik, és nem ismer lehetetlent. Meg van róla győződve, hogy határokat szabni önmagunknak bűn! És nem helyes gátolni azt, amit kaptunk, az egyéniségünket, abban, hogy kifejlődjön azzá, ami az eredeti rendelkezése. Ha, határokat állítunk fel önmagunk előtt, úgy érvelve nem vagyunk többre képesek, mint amit most teszünk, akkor a saját magunk ellenségei vagyunk. Mert mindenki sokkal többre képes annál, mint, amit megtesz.

Nem kellene szándékosan késleltetni az álmaink valóra váltását, megfosztva magunkat az örömtől, amit abban a foglalatosságban lelünk, amit igazán tenni szeretnénk a mindennapokban.

Levi első lépése az álmai felé az volt, amikor megpróbált a gondolataiban rendet rakni. Arra volt szüksége, hogy pontosan meghatározza, mit szeretne csinálni az életében. Aztán amikor megfogalmazta, azonnal papírra vetette, hogy naponta láthassa, és következtetéseket vonjon le. Mintha csak egy nagyon forgalmas úton egy másik autót követne, és nem szeretné szem elől téveszteni azt.

Úgy tartják, hogy a leírt szavaknak nagy hatása van a tudatalattira. Egy próbálkozást megér. Leírni a célunkat, annyi, mint látni hova tartunk. Sokat segít neki az előrehaladásában Alberts Camus példája. Nem azért, mert francia író, mint Voltaire, és még csak azért sem, mert Camus Nobel díjat kapott. Nem. Ennek a kapcsolatnak sokkal mélyebb gyökerei vannak. Erről soha senkivel nem beszélt. Szerinte árulás lenne, és semmi kedve megsérteni azt, akit annyira tisztel és szeret.

Az egyik régi újságból ollóval szépen óvatosan kivágta Camus fényképét, és a jegyzetfüzetébe ragasztotta. Ahogy befejezte és eltakarította a fölösleges papírdarabkákat, farkasszemet néztek egymással. Az, ott a fényképen, erősebbnek bizonyult. Aztán próbálta utánozni, azt is, ahogyan az író kinéz rá. Elképzelte és átvette a mozdulatait, többek között az író járását. Bár soha nem látta, idővel egész szépen sikerült utánoznia mintaképét. Hamar észrevette milyen mágikus ereje van mindannak, amit eddig végigcsinált. A meghatározott cél, az írott betűk, a fénykép és a mozdulatok, varázslatos erővel hatottak rá.

Megnézte az interneten az aznap esti színházi kínálatot. Végül választott. L’Orchestre, Jean Anouilh. Ritkán jár ebben a kerületben, ahol a darabot játsszák. Még soha nem volt itt színházban, ezért minden érdekelte, az épület, a repertoár, a személyzet, a színészek arcképei, amelyek rendezetten lógtak a falon.

Előbb azt próbálta meghatározni, mi alapján függesztik sorba őket. Kor, vagy szerepek ürügyén? Mindegy. Az egyik arckép előtt sokáig álldogált. A színész már nem él, csak a nézők emlékezetében létezik tovább. Bár szereti, mégis furcsa szakmának tartja a színészkedést. Hirtelen megszólalt a csengő, amely lassan betereli a vendégeket a nézőtérre. Amikor a pénztárnál átvette a belépőjegyét útbaigazítást kért, hogy hol találja meg a színház stúdiótermét, ahol a ma esti játék lesz. Ehhez ismét ki kellett mennie az utcára.

A színházépület hátánál már kígyózott a sor a vészkijárat feliratú ajtóhoz, amely a kis színpadhoz vezetett. Nem közvetlenül, mert a játéktér az a második emeleten volt. Miközben felfelé mentek a lépcsőn sokan lemaradtak, vagy meg-meg álltak azok közül, akik hamarabb érkeztek, ezért könnyen talált jó ülőhelyet a nézőtéren, ami ma inkább kávézóra hasonlított. Székek és kisebb kerekasztalok mindenfelé. Az egyik asztalnál helyet foglalt. Amikor már a terem megtelt, az ültető néni át akarta invitálni egy másik asztalhoz, úgy érvelve, hogy ő úgyis egyedül van, itt pedig helyet foglalhatna az az ifjú pár, akit a gondjaiba vett, és akik mint a bárányok követték a nénit az asztalához. Egy határozott nem után, békén hagyták Levit. Két színész, pincért alakítva máris rendeléseket vett fel az asztaloknál. Amikor odaért az egyik hozzá, megkérte, «hozzon egy kávét, persze cukor nélkül, ha a darab konstrukciójába belefér». Itt mindent lehet. Ez színház. – válaszolta a «pincér».

A lámpákat lassan eloltották, egy pillanatra teljesen sötét lett a teremben. Az előadás elkezdődött. Ezzel egy időben, gyors mozdulattal egy fiatal lány foglalt helyet Levi asztalánál. Körülbelül 21 éves lehetett. Vörösre festett frizurát viselt. Könnyű blúz és farmernadrág volt rajta. Levinek máris szimpatikus volt a lány. Ő zakóban és ingben volt, mint máskor, na meg farmernadrágban. «Valamennyire máris összeillünk» – gondolta.

A lány kivett a táskájából egy kis füzetet és egy golyóstollat, majd az asztalra rakta. Levi közben megkapta a kávéját. A lánynak is szeretett volna rendelni valamit, de a «pincér» szólt, hogy már nem lehet. Nagyon stílusosnak találta azt, ahogyan az asztalához jött ez a lány, majd ahogy kirakta a munkaeszközét az asztalra. Nem bírta tovább szó nélkül.

– Gratulálok, nagyon stílusos. – szólt oda a Levi az asztaltársának.

– Ja, ez. – válaszolt a lány, előbb az asztalon lévő tárgyakra, majd Levire nézett.

– Nemcsak ez, már az is, ahogyan bejött. – mondta Levi.

– Az ültető néni szólt, hogy van elől egy hely. «Ott amellett a makacs úr mellett».

– Na, ne már. És mindezek után ide jött? – folytatta Levi. Nem zavarta, hogy az előadás már megkezdődött, és a színészek minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a nézők szívébe belopják magukat.

– Mit csinált? – kérdezte a lány. De már nem hangozhatott el a válasz, mert a szomszéd asztaloknál ülők kérték őket, hogy némuljanak már el.

Az előadás így nekik is megkezdődött. Öt perc múlva a lány írt valamit a füzetébe, amit a keresztbe rakott lábain tartott jobb kezével. Bal keze az asztalon feküdt. Az írást megismételte többször az első felvonás alatt. Levi ezután már a színészek szemében és játékában is a lányt kereste. Szerencséjére azok bejátszották az egész teret, beleértve azt a részt is, ahol a nézők ültek, ezért nem kellett álcáznia, ha néha egy pillantást akart vetni a lányra.

Szerette a nézését a lánynak, ahogyan az a szemeivel követi a játékot. A lány szeméből visszacsillámló hatalmas színházi lámpák eszébe juttatták az aranyművest abból az utcából, amelyiket annyira szeret, és ahová szívesen eljár, és ahol órákig bámulja a mestereket munkaközben. Olyan szépek a szemei, gondolta, mintha foglalatba lennének elhelyezve. Két drágakő. Miközben bámulta a lányt, mentol és gyümölcs ízű cukorkát vett elő a zakója zsebéből. Vette a cukorkák egyikét, amit a sötét teremben csak úgy találomra kiválasztott és odanyújtotta a lánynak. A keze majdnem a lány kezéhez ért. Az meg máris csörtetni kezdett, és kicsomagolta. A szomszédok már megint pisszegtek és mormoltak valamit az orruk alatt. Mit sem törődve mindezzel, a lány folytatta. A tekintetéből látható volt, hogy örült a váratlan ajándéknak.

A szünetben összehaverkodtak. Laura, így hívják a lányt. Turisztikai főiskolán tanul, ahol az évfolyamán azt a feladatot kapták a diákok, hogy mutassák be a várost.

– A város lelkét nem ismered meg az utcán, sem a szállodában. Ahhoz legkevesebb be kell menned néhány színházba, vagy kocsmába. És te? – folytatta a lány.

Levi szívesen hallgatta volna tovább a lányt. De az a harmadik csengő, meg az ültető néni, aki már talán el is felejtette Levi arcát, vagy inkább a kora és tapasztalata lévén megbékélt vele, kedvesen ismét a színészekre terelték a vendégek figyelmét. Laura őszinte megjegyzései a színdarabról nagy benyomást keltettek Leviben. A lány, elmondta például, hogy látta már más társulat előadásában ezt a darabot, és pont az hiányzik belőle, ami szerinte ott megvolt.

Nem túl sok férőhelyes ez a terem. Összesen úgy ötvenen hatvanan lehetnek. Milyen más lenne az, ha itt tartaná a tanfolyamot. Levi elképzelte, hol állna, és hova ültetné a hallgatókat. Biztosan nem tudná megfizetni az árát egy ilyen teremnek. Az egyik reflektor lámpa kiégett. Még pukkant is. Mintha jelezte volna, nem kell már sokat szenvedniük a nézőknek. Amikor véget ért az előadás, a nézők egy része amint lehetett kifelé tódult a teremből. A lány nem sietett. Beszélgetést kezdeményezett.

– Máris többet tudsz rólam, mint az apám, aki 6 évesen ott hagyott az anyámmal. Te is mondhattál volna magadról egy s mást a szünetben. Míg leérünk a lépcsőn, valamit bepótolhatsz a mulasztásodból.

– Tudod, én ma ünnepelek. És ha kedved van, elmondom neked az okát. – mondta Levi.

A lány mintha erre a mondatra várt volna. Hirtelen hátra fordul és felnézett Levire, aki egy lépcsőfokkal feljebb állt nála és azt mondta:

– Tudok egy nagyon jó helyet. Nincs túl messze. Beülhetnénk oda.

Levi öröméhez pont ez hiányzott, és tessék, ezt is megkapta.

5

Már csak néhány szék volt szabad a teremben. És a jelenlévők között nem gimnazisták voltak többségükben, ahogyan azt Levi korábban feltételezte. A gimnazista fiú el sem jött. Viszont érdekesnek találta, hogy eljött az a srác, aki a múltkor a barátnőjét kísérte el az első előadásra. Odament Levihez és azt mondta szeretne a továbbiakban is részt venni a tanfolyamon. A barátnője ma nem tudott eljönni, de ő semmiképpen nem akarta elmulasztani a mai alkalmat. Szerinte, ha valamit meg akarunk tanulni, akkor azt nem szabad félvállról venni, csak teljes odaadással lehet elérni a céljainkat. Levi helyeselte, a srác hozzáállását a tanuláshoz, és arra gondolt, hogy neki mindent meg kell majd tennie, a hallgatók érdekében, hogy azok ne csalódjanak abban, ami az előadások hatásosságát illeti. Az anyuka ma szintén egyedül jött, a kisfia nélkül. Levi úgy üdvözölte a jelenlévők egy részét, mint régi ismerősöket. Nem is leplezte az örömét, amikor meglátta őket. Megkérdezte minden rendben van – e velük és bemutatta őket az újaknak, akiktől rövid bemutatkozást kért. Már csak ketten maradtak hátra ahhoz, hogy elmondják kik ők, amikor a terembe belépett Laura. Hogy ne keltsen feltűnést, és ne mutasson tiszteletlenséget a jelenlévők iránt, amiért elkésett lábujjhegyén lépkedett. Az első szabad székre, amelyik az útjába esett máris letelepedett. Levi nem lepődött meg, hogy ő is eljött, de a gondolatai már nem a bemutatkozásokra összpontosítottak. Ez nem tiszteletlenség volt részéről, inkább hiányosság.